Magyarország rejtett afrikai története: akik mindig is itt voltak

Ha a videóból érkeztél ide, már ismered a felütést. Egy villamoson ültem, az utcán egy srácon Tupac-póló volt, és úgy négy másodpercre összeakadt a tekintetünk az üvegen át. Ő sosem fogja megtudni, hogy én egyszer tényleg találkoztam Tupackal, évekkel ezelőtt, egy fesztiválon, ahol felléptem. Jó sokáig lógtunk együtt a színfalak mögött. Van is róla valahol egy fénykép. Neki Tupac egy arc egy pólón. Nekem egy srác, akivel leültem beszélgetni. Ugyanaz az ember, két teljesen különböző világ, egyetlen üvegtábla.

A videót szándékosan rövidre fogtam, és a neveket is szándékosan kihagytam. Részben azért, mert úgysem emlékeznél rájuk, részben pedig azért, mert a valódi történet túl jó ahhoz, hogy egy percbe zsúfoljam. Szóval itt a hosszú változat. Itt élnek a nevek.

A szál, amit végig húztam, egyszerű. A fekete emberek nagyon régóta részei Magyarországnak. Nem mostani szalagcímként, nem vitatémaként, hanem csendes tényként, ami évszázadok óta igaz. Amint elkezdtem keresni, nem tudtam abbahagyni, mennyi mindent találtam. Hadd vezesselek végig rajta, nagyjából a legrégebbitől a legújabbig, mert épp a kor a lényeg.

Először tisztázzunk egy mítoszt

Ha rákeresel a „fekete magyarokra”, szinte azonnal belebotlasz valamibe a középkorból. A nagyjából a 9. és 11. század közötti középkori források említenek egy Ungri Nigri, szó szerint „fekete magyarok” nevű csoportot. Úgy hangzik, mintha döntő bizonyíték volna. Nem az.

Ezek a „fekete magyarok” szinte biztosan nem afrikaiak voltak. A történészek legjobb olvasata szerint a kabarok voltak, egy türk nép, amely csatlakozott a magyar törzsekhez, és a „fekete” szót úgy használták, ahogy a régi krónikák szerették: a másság, a pogányság, a még nem keresztény jelképeként. I. István király, az az ember, aki Magyarországot keresztény királysággá tette, 1008 körül törte meg őket. Szóval ha valaki a „fekete magyarok” nevét lobogtatja előtted bizonyítékként valamire, az zsákutca. Szándékosan kezdem itt, hogy ne homokra építsük a házat. A valódi történetnek nincs szüksége a mítoszra. Jobb a mítosznál.

A férfi, aki a császár barátja volt

Itt válik szinte hihetetlenné, és teljesen valós.

Angelo Solimannak hívták. Valahol Afrikában született 1721 körül, születési nevén Mmadi Make, és gyermekként elrabolták, a tengeren át elhurcolták, és európai háztartások között adták-vették, mint egy tárgyat. Ez az élete brutális nyitánya, és nem fogom szépíteni. De amit ebből a ketrecből felépített, az lélegzetelállító.

Bécsben kötött ki, a Habsburg arisztokrácia vonzáskörében, és emelkedett. A Liechtenstein-hercegek nevelője és főkomornyikja lett. Hat nyelven beszélt. Annyira tisztelték az eszéért, hogy II. József császár a barátjának tekintette, valódi barátjának, nem mutogatásra tartott kuriózumnak. Belépett a szabadkőművesek közé, és a páholya nagymesteréig emelkedett, ugyanabba a szabadkőműves világba, amelyhez Mozart is tartozott, ugyanabban a városban, ugyanabban az időben. Gondolj bele egy pillanatra. Egy férfi, akit gyermekként hurcoltak el Afrikából, a birodalmi főváros egyik legélesebb elméje és az országot irányítók testvére lett.

És aztán ott a vég, ami az a rész, aminek dühítenie kell. Miután Soliman 1796-ban meghalt, a hatóságok elvették a testét, lenyúzták és kitömték, és a birodalmi természetrajzi gyűjteményben állították ki „nemes vadként”, tollakba öltöztetve, mint egy kiállítási tárgyat. A saját lánya könyörgött, hogy ne tegyék. Mégis megtették. A maradványai ott maradtak, míg egy tűzvész 1848-ban el nem pusztította őket. Egy embert, aki túljárt egy birodalom eszén, ugyanaz a birodalom dioráma figurájává tett. Ez az ellentmondás, a tisztelet és az embermivolttól való megfosztás egymás mellett, szinte mindent elmond arról, hogyan tartotta Európa egyszerre közel és karnyújtásnyira a fekete lakóit.

Egy apró pontosítás, mert pontos akarok lenni veled. Soliman az 1700-as években élt a Bécs központú Habsburg Monarchiában. Ez 1867 előtt volt, abban az évben, amikor Ausztria és Magyarország egyesült a kettős monarchiává, amit Osztrák-Magyar Monarchiának hívnak. Szóval amikor Solimannál „birodalmat” mondok, a korábbi Habsburg birodalomra gondolok, aminek Magyarország a része volt, nem a későbbi Osztrák-Magyar Monarchiára. A lényeg mindkét esetben áll. Óriás volt abban a világban, amelyhez Magyarország tartozott.

A katona, aki azért harcolt, hogy magyarnak hívják

A következővel őszinte kell legyek veled, mert jobban érdekel, hogy az igazat mondjam el, mint hogy egy tiszta sztorit adjak.

Az első világháború alatt, 1915 körül, a magyar lapok figyelemre méltó történetet közöltek egy fekete katonáról, aki az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében szolgált. Az újságok „szerecsen honvédnek” nevezték. A történet szerint gyermekként került Magyarországra, egy nagyváradi (ma Oradea, Romániában) mozi ajtónállójaként dolgozott, folyékonyan beszélt magyarul, és újra meg újra kérvényezte, hogy bevonulhasson, pedig külföldi állampolgár volt. Megkapta, amit akart, az orosz fronton harcolt, és tizedessé lépett elő. Amit a legjobban szeretett volna, az az volt, hogy közéjük számítsák.

Itt jön az őszinte rész. Ez az ember félig legendás. A háborús sajtó még a nevében sem tudott megegyezni. Egyes lapok Simon Perrisnek hívták, mások Ali Mahmudnak, megint mások másnak. Nem értettek egyet abban, hol született, Kongóban vagy Szenegálban, és abban sem, mi lett vele. Az egész szenzációhajhász háborús újságokhoz vezet vissza, amelyek nem épp tényellenőrző műhelyek voltak. Szóval nem fogom letisztázott tényként felmondani az életrajzát, mert nem az. Annyit mondok, hogy a mag, vagyis egy fekete férfi abban a hadseregben, aki erősen küzdött azért, hogy magyarként ismerjék el, megjelenik a kor valódi forrásaiban. A részletek füstből vannak. De az ember, valamilyen formában, ott volt.

Ösztöndíjak a vasfüggöny mögött

Most az egyénektől egy egész hullámhoz ugrunk, és ez az a rész, amely a mély történelmet összeköti azokkal az emberekkel, akikkel ma Budapesten tényleg találkozhatsz.

A hidegháború alatt, nagyjából az 1950-es évektől 1989-ig, a keleti blokk hosszú játszmát folytatott a frissen függetlenné vált afrikai országokban. Az egyik legbarátságosabbnak tűnő eszköz ebben a játszmában az oktatás volt. Magyarország a szocialista világ többi részével együtt ösztöndíjakat osztott Afrika-szerte érkező diákoknak. Gyere, tanulj itt ingyen, legyél mérnök, orvos vagy jogász, aztán menj haza, és emlékezz arra, ki segített. Rengeteg diák jött. Sokan megszerezték a diplomájukat. És jó néhányan nem mentek haza. Beleszerettek valakibe, családot alapítottak, karriert építettek, és csendben magyarrá váltak.

Ez a ma itt élő közösség gerince, valahol háromezer-négyezer afrikai származású ember, többségük Budapesten, a hidegháborús diákcsaládok és az 1989 után érkezők keveréke. Ha a történet komoly változatára vagy kíváncsi, a Pécsi Tudományegyetemnek van egy Afrika Kutatóközpontja, amely pontosan ezt vizsgálja, és Tarrósy István kutató sokat írt Magyarország Afrikához fűződő viszonyáról. Van egy nagyszerű akadémiai projekt is, a Black Central Europe, amely az elsődleges forrásokat gyűjti, és különösen erős Solimannál.

Semmit sem tudtam minderről, amikor találkoztam azokkal az emberekkel, akikről most mesélek. Csak újra meg újra ugyanabba a csendes igazságba botlottam, egyszerre egy emberbe.

Az emberek, akikbe tényleg belebotlottam

Évekkel ezelőtt egy nővel jártam itt, és sokszor kivittük a kutyáját sétálni a környékén. Egy nap a kutyának orvoshoz kellett menni, és az állatorvosról kiderült, hogy egy fekete férfi. Persze szóba elegyedtem vele, mert ilyen vagyok. Elmondta, hogy évekkel korábban diákként jött Magyarországra, és egyszerűen sosem ment el. Ez lett az otthona. Akkor csak egy kellemes beszélgetés volt. Most már tudom, hogy egy fejezet volt abban az ösztöndíjas történetben, amely évtizedekkel idősebb nála.

Nagyjából ugyanekkor valaki megmutatott nekem egy énekes videóit, akit itt mindenki ismerni látszott, és azt hittem, csak egy vicces fickó a tévében. Fekete Pákónak hívják, született Oludayo Olapite Nigériában. 1994-ben jött Magyarországra jogi ösztöndíjjal, otthagyta az egyetemet, és inkább a televíziózás és a zene felé fordult, tízezerszámra adott el CD-ket, és igazi, országosan ismert névvé vált. Igazságos akarok lenni vele, mert összetett figura itt. Vannak, akik jóérzésű integrációs történetként látják. Mások, köztük az afrikai közösségen belüli hangok, bulvárkarikatúrának látják, akit a média azért tolt fel, hogy nevessenek rajta. Mindkettő igaz lehet egyszerre, és szerintem az őszinte lépés az, ha együtt tartjuk a kettőt, ahelyett hogy hőssé vagy poénná laposítanánk.

Aztán ott volt a fesztivál. Egy barátom, maga is énekes, elvitt egy nyári fesztiválra, és bemutatott egy zenekarnak. Az élén álló nőnek olyan hangja volt, hogy megállított. Sena Dagadunak hívják. Ghánában született, magyar anyától, aki ékszertervező, és ghánai apától, aki mérnök. 2001-ben, a tizennyolcadik születésnapja előtti napon költözött Budapestre, hogy kapcsolódjon önmaga magyar feléhez, és az ország egyik legismertebb hangja lett. A zenekar az Irie Maffia volt, egy magyar csapat, amely 2005 óta keveri a reggae-t, a dancehallt, a hip-hopot és a funkot. Egy másik tag, MC Kemon, Grenadából érkezett Magyarországra, a 2000-es évek elején az MTK Budapestben futballozott, majd átváltott a zenére. Van egy apró részlet Senáról, amit imádok. Egy régi interjúban azt mondta, gyerekként állatorvos szeretett volna lenni. Ami pont visszakanyarít ahhoz az állatorvoshoz a kutyasétáltatásból. A város folyton így rímel rám.

A tükörkép: a magyarábok

Itt van még egy, és ez az ellenkező irányba fut, ami épp ettől olyan gyönyörű.

Lent Núbiában, a Nílus mentén, ahol Szudán Dél-Egyiptommal találkozik, élnek közösségek, akiket magyaráboknak hívnak. Származásukat évszázadokkal ezelőtti oszmán kori magyar katonákig vezetik vissza, akik valamiért ilyen messze délre kerültek, és sosem tértek vissza. Maga a név mondja el a történetet. Az „ab” núbiai nyelven „törzset” jelent, így a magyaráb nagyjából annyi, mint „a magyar törzs”. Már nem beszélnek magyarul. De nemzedékeken át megtartottak egy magyar identitást a kollektív emlékezetükben, mint valamit, ami egyszerűen ők maguk. Almásy László magyar sivatagkutató, az a valódi ember, aki Az angol beteget ihlette, egy 1930-as évekbeli expedíció után számolt be róluk.

Gondolj bele ennek a szimmetriájába. Itt vagyok én, és afrikaiakról írok, akik magyarrá váltak. Odakint pedig, a núbiai sivatagban, van egy afrikai közösség, amely több száz éve távoli magyarnak tartja magát, egy ország felé tekintve vissza, amelyet a legtöbbjük sosem fog látni. A hovatartozás nem mindig abba az irányba halad, amerre számítanál rá.

Mindig is itt voltak

Szóval ez a szál. Egy elrabolt gyermektől, aki egy császár barátja lett, egy katonán át, aki azért harcolt, hogy közéjük számítsák, egy diáknemzedékig, amely itt maradt, egészen egy ghánai énekesnőig, aki Magyarország egyik nagy hangja lett. Az emberek szeretnek aggódni a felbukkanó kívülállók miatt. De a kívülállók végig részei voltak ennek a helynek. Segítettek megépíteni még a gondolatát is.

Ez az, amihez folyton visszatérek, miközben ebben a városban járkálok, itt nevelek egy gyereket, és villamosablakokon át idegeneket nézek. Sosem vagy olyan messze egy idegentől, mint hiszed. Annak a srácnak a mellkasán ott volt egy darab az én világomból, Tupac, akivel én tényleg leültem beszélgetni, ő pedig sosem fogja megtudni, hogy nálam meg van egy darab az övéből. Annyi időt töltünk azzal, hogy eldöntsük, ki tartozik ide, és közben lemaradunk a legjobb részről. Végig csendben egymáshoz tartoztunk.

Nézz közelebbről. Ez az egész lényege.

Hol kapcsolódhatsz a közösséghez ma

Ha túl akarsz lépni a történelmen, és bele akarsz nézni az élő közösségbe, néhány szervezet valódi munkát végez ma Magyarországon: a United African Diaspora Community of Hungary, az Afrikai-Magyar Egyesület, az African Women Association Hungary és a budapesti székhelyű Afrikáért Alapítvány. A linkek mindegyikükhöz, és minden névhez ebben az írásban, a lenti hivatkozások között találhatók.