Magyarország ihletett egy karriert, amelyre nem számítottam

A Balaton déli partján, egy Siófok nevű üdülővárosban, a nyár valaha hanggal érkezett. Az 1990-es és 2000-es években a város klubjai az elektronikus zene legnagyobb neveit vonzották, és évente néhány hónapra egy kis magyar tópart Európa egyik leghangosabb táncparkettjévé vált.

Két helyszín volt a középpontban. A Flört, amely 1989 óta működik, az a hely, ahol Tiësto 1996-ban az első nemzetközi fellépését adta, és ahol Paul van Dyk és Sasha is feltűnt a fellépők között. Ugyanazon a parton a Palace Dance Club hozta el Timo Maast és Carl Coxot. Ez nem egy máshol zajló szcéna visszhangja volt. Egy időre maga volt a szcéna.

Egy amerikai zenész csöppent a közepébe. Addigra már csaknem egy évtizedet töltött az úton, amerikai színpadokon és európai meg japán fesztiválokon, és mégsem készítette fel semmi arra, hogy világszínvonalú tehetségek töltsenek meg egy tóparti várost, amelyet a világ java része el sem tudott helyezni a térképen. Megérzésből bepakolt egy kamerát, abban a hitben, hogy ezt a fejezetet érdemes megőrizni. A DJ-k felé fordította, és kérdezni kezdett.

A felvételek felkeltették a figyelmet. Ez egy országos reklámszerződéshez vezetett, és egy önerőből végigvitt, gyorstalpaló produkciós tanfolyamhoz, amelyet belülről kifelé tanult meg. A vágóprogram a Final Cut Pro volt, amelyet Magyarországon élve sajátított el, majd később visszavitt az Egyesült Államokba, ahol diákoknak és gyakorló szakembereknek tanította, köztük operatőröknek. Magyarország, ahogy mondja, az ő filmes iskolája volt.

Az Államokba visszatérve a munka tovább gyűrűzött. Megvágott egy dokumentumfilmet, és ez elvezetett oda, hogy a 2007-es Hottest Mom in America sorozat dokumentumfilmes szegmenseit producerként jegyezze, művészneve, Ray Valentine alatt, egy olyan időszakban, amikor John Feist mentorálta, aki a Survivor korai évadjainak egyik producere volt.

A zene volt az első nyelv. Abban nőtt fel. Az apja a War együttes egyik alapító tagja és dobosa volt, annak a csapatnak, amely a Low Rider és a Why Can’t We Be Friends mögött áll. A vonal attól a háztartástól egy siófoki táncparkettig, majd egy amerikai vágószobáig nem egyenes, de rímel.

Nem a híres nevek maradtak meg benne. Hanem a tehetség, amelyet jutalom nélkül látott elveszni, magyar és más, és a nemzetközi produkciók, amelyek megérkeztek, elvitték, amire szükségük volt, és nem hagytak maguk után semmit. Ezt kiaknázásnak nevezi, nem partnerségnek. A karrier, amelyet Magyarország a kezébe adott, csendes érvvé vált amellett, hogy másképp kellene csinálni. Nézz közelebbről, és ez kevésbé egy szerencsés lehetőség története, mint inkább arról szól, mennyit ér egy hely, ha valaki végre kamerát fog rá.