Budapest rejtett miniszobrai: Kolodko Mihály titkos bronzvilága

A Széll Kálmán térről felfelé kapaszkodó lépcső aljánál, ahol a 2-es metró kiönti az utasokat és egymás után jönnek a villamosok, áll egy kecske. Akkora, mint egy kávéscsésze, bronzból öntve, egyik kezében elektromos csavarhúzó, a másikban egy ütött-kopott tábla. Óránként emberek ezrei mennek el mellette. Szinte senki nem néz le rá.

A kecske Mekk Elek, az ügyetlen ezermester egy 1970-es évekbeli magyar rajzfilmből, és egy a több tucat apró bronztitok közül, amelyek közel egy évtizede csendben bukkannak fel szerte Budapesten. Nem azért találtam rá, mert valaki megmutatta. Úgy találtam rá, ahogy egyedül lehet. Sétáltam.

Magyarországon soha nem volt autóm. Los Angelesből jövök, ahol az autó szinte testrész, így ezt még mindig furcsa kimondani. De Budapest megjutalmazza a gyalogost, én pedig szinte minden sétát edzésként fogok fel. Én vagyok az, aki felfelé gyalogol a mozgólépcsőn, miközben mindenki más áll. A Várnegyedben a lépcsőket választom a kerülő út helyett. És valahol a sok kapaszkodás közben kezdtem észrevenni a dolgokat a lábam előtt.

Az első szobor véletlennek tűnik. A második már gyanús. A harmadiknál pedig már a járdán guggolsz, és valamit fényképezel, ami akkora, mint a tenyered, miközben az emberek kikerülnek. Az első kerületben, a Batthyány utca közelében egy kis falka bronzkutyára bukkantam, amely egy régi budai mondára utal a kutyavásárról és az álruhás királyról. Az egyikük egy lógó fülű vizsla, elnyúlva a kövön, fölöttébb elégedetten. Minden egyes felfedezés kevésbé érződött városnézésnek, és inkább annak, hogy beavatnak egy titokba.

A szobrok megalkotója Kolodko Mihály, és az első meglepetés az, hogy él, jól van, és ma is dolgozik. Ezek nem valami rég letűnt évszázad ereklyéi. Kolodko 1978-ban született Ungváron, amely ma a határ túloldalán, Ukrajnában fekszik, és monumentális szobrásznak tanult. A nagy léptékű munkának. Azoknak az alakoknak, amelyek köztereken állnak, és mindenki fölé magasodnak, aki elsétál mellettük.

Aztán az ellenkező irányba indult. A Szovjetunió utáni években megcsappant a hatalmas állami emlékművek iránti kereslet, ő pedig megunta a várakozást a következő nagy megbízásra. Ahogy ő maga mesélte, amint volt egy ötlete, egy jó helye, és elég pénze egy-két kiló bronzra, egyszerűen elkészítette és kihelyezte a művet. Az első miniszobra 2010-ben bukkant fel a szülővárosában, Ungváron. A budapesti sorozat 2016 végén indult egy apró rajzfilmkukaccal a budai rakparton, és azóta nagyjából negyven-ötven darabra nőtt.

A legtöbbjük engedély nélkül került ki, és pont ezt szeretik a sajtóban. Ezért hívják Budapest Banksyjének. A párhuzam nem igazán a stílusról szól. Hanem a módszerről. Nincs megnyitó, nincs szalagátvágás, nincs tábla. A mű egyszerűen megjelenik egy reggel, a városra pedig az vár, hogy megtalálja.

Mivel én magam is a kreatív világból jövök, ez az a döntés, amelyet folyton forgatok a fejemben. A legtöbb köztéri alkotás arra készül, hogy megragadjon. Szándékosan hangos. Kolodko épp ilyen művészetet tanult, aztán az ellenkezőjét választotta. A szobrai nem kiabálnak át az utca túloldalára. Egy korlátról vagy egy peremről suttognak, és mivel meg kell találnod őket, a végén úgy érzed, hogy a tieid. Ő azt mondta, az üzenet akkor is monumentális maradhat, ha a tárgy apró, és ahogy ott állok a fölött a nevetséges kis kecske fölött, csavarhúzóval a kezében, elhiszem neki.

Ez ezeknek a kis daraboknak az igazi trükkje. Nem csupán aranyos tárgyak, amelyeket kipipálsz egy listán. Megváltoztatják, ahogyan a városban mozogsz. Lelassítanak, közelebbről nézel, és azon tűnődsz, mi mellett sétáltál el évekig. Minél többet nézelődöm, Budapest annál többet mutat meg magából.

Így most én vagyok az, aki kérdez. Hányat találtál meg? Melyik a kedvenced? És melyiket keressem meg legközelebb?